Elhunyt Horváth Pál filozófia- és teológiatörténész, az ELTE HTK Filozófia Kutatóintézet (korabeli nevén: MTA Filozófiai [Kutató]intézet) volt munkatársa.

Forrás: Képmás Magazin (2020) / Arcanum Újságok

„Hatéves koromtól gyűjtöm a könyveket, akkor beszámoztam a nyolcvanvalahány könyvemet, és azóta is jegyzem őket, most olyan 14 000 darab van” – nyilatkozta 2020-ban egy a feleségével és szellemi társával, Déri Katalin klasszika-filológussal közös kettős életrajzi interjúban (Képmás 21/12). 1951-ben született, családi körülményeire így emlékezett vissza: „[n]em jöttem igazán értelmiségi közegből, apám hivatalnokként kezdte, aztán politikai okok miatt raktárvezetőként dolgozott”, habár „a latin-görög klasszikusokat [...] kívülről citálta”. Az itt kirajzolódó teleológia felől tekintve aligha meglepő, hogy Horváth Pál 1971 és 1976 között az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem-filozófia szakos diplomát szerzett.

1978-tól az 1990-es évek derekáig tanított az ELTE Bölcsészettudományi Karán valláskritikai, majd vallástörténeti és bibliaismereti tárgyakat. Ezzel párhuzamosan 1978-ban a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Filozófiai Intézetében alapított Valláselméleti Osztály kutatója lett. Lukács József (1922–1987) filozófus, a Világosság alapító szerkesztője, aki 1978 elején vette át a kutatóintézet igazgatóságát, a nyolcvanas évek során állami aktorok aktív támogatásával egy tudományos kutatási projektet szervezett a marxizmus és a vallások, különösen a katolikus egyház és más történelmi keresztény felekezetek közti dialógus lehetőségének elméleti vizsgálatára. „Lukács József számára” – írta róla később Horváth, talán nem autobiográfiai áthallástól mentesen – „meggyőződésem, hogy [...] a marxizmus általa hangoztatott humanizmusa nem puszta filozófiai fikció vagy ideológiai, politikai furfang volt, hanem annak a ténynek a megfogalmazása, hogy ő valóban szerette, tisztelte az embereket. Ez tette az ateizmus propagandistájából valláskutatóvá” (Világosság 2002/8-12).  

Horváth – talán éppen élete első megjelent publikációjaként – már 1976-ban értekezett a Világosság hasábjain a korszerű európai filozófiáról és keresztény teológiáról egy Martin Heideggerről és Rudolf Bultmannról szóló amerikai könyv recenziója révén, az évtized fordulóján pedig már önálló tanulmányokkal jelentkezett (Az ember lehetséges természeteiről [1979/8-9], Krisztológiák a mérlegen [1980/10]). Tudományos munkásságának hivatalos jegyzéke kilenc könyvet és 112 további publikációs tételt tartalmaz, habár generációs okokból e lista munkásságának első néhány és utolsó évtizedére nem terjed ki. Ez alapján ismét csak aligha meglepő, hogy Horváthot hamar a Lukács József-féle munkálatok tevékeny szerepköreiben (titkár, szervező, szerkesztő) találjuk. 1984 és 1986 során két, állami és egyházi részről egyaránt jelentős hivatalos részvétellel zajló és ennek megfelelő sajtóvisszhangot kiváltó nemzetközi konferenciára is sor került, melyek egyike a híres katolikus teológus Karl Rahner [1904–1984] utolsó nyilvános tudományos fellépése volt. E tudományos dialógussorozat utólagos értékelése ambivalens: Horváth egy 2000-ben írott visszatekintése szerint e dialógusnak „szerepe volt abban, hogy a tudomány, politika és a hazai egyházak kapcsolata 1989-ben nem előzmények nélkül újulhatott meg”, míg mások joggal irányítják a figyelmet a dialóguspartnerek közti aszimmetrikus hatalmi helyzetre. Az talán kijelenthető, hogy Horváth saját intellektuális feladatát ebben a korszakban a kapcsolatmegújítás jegyében gondolhatta el. Ennek beszédes jelei az általa – eleinte az időközben elhunyt Lovik Sándorral közösen – szerkesztett, 1989 és 1990 között megjelenő Vallástudományi tanulmányok sorozat kötetei, így a vallásszociológiával – pl. az intézet munkatársaként is dolgozó, de egyházi-teológiai pályát befutó Tomka Miklós (1941–2010) vagy Kamarás István írásai révén – kapcsolatot kereső Hívők, egyházak ma Magyarországon című kötet (2020), melynek szerkesztői előszavában Horváth egyszerre hivatkozott „a hazai egyházak léte lehetőségeinek rokonszenvesen gyors bővülésére” és „a vallásosság és az egyházak belső átrendeződésére” (utóbbival, „a laicizálódás és a szekularizáció” újragondolt fogalmával foglalkozik Horváth saját tanulmánya is a kötetben, amely túllépni igyekszik a »hamis tudat« egyik formájaként tételezett vallás eltűnésének – mindkét Lukács által vallott – marxi tételén, miközben érzékenyen vizsgálja annak tényleges komplexitását, pl. a vallásosságnak „a modern világra egyre inkább jellemző alternativitás[á]t”, melyet Hans Joas német vallásszociológus később a »vallás mint opció« fogalmával ragadott meg). A sorozat szintén Horváth társszerkesztésében 1989-es dátummal megjelent A katolikus tanítás mai útjai című kötet, melyben több egyházi kötődésű szerző szerepelt, talán meg is valósította ezt a kapcsolatfelvételt.

A következő évtizedekben Horváth intellektuális pályáját – más generációs kortársaiéhoz hasonlóan – az új magyar (bölcsészet)tudományos élet születési nehézségei (pl. krónikus alulfinanszírozottság és intézményi bizonytalanság) mellett akadályozhatta a tudományos kultúra normáinak korábban előre nem látható gyors átalakulása is. Horváth azonban e körülmények között is folytatta munkáját, sőt tollából összegző művek is megszülettek, pl. az egyik fő művének tekinthető Philosophia perennis. A modern katolikus gondolkodás története (Budapest: Kairosz, 2008), amely az egyetemes katolikus filozófia történetét tekinti át széles panorámát adva a neotomizmus preferálásának 19. századbeli kialakulásától (mérföldkő XIII. Leó Aeterni Patris c. enciklikája [1879]) egészen a filozófiai pluralizmus hivatalos egyházi deklarálásáig („Az Egyház nem tanít saját filozófiát, és egyik filozófiát sem részesíti előnyben a többi rovására” – írta [Szt.] II János Pál pápa a Fides et ratio c. enciklikájában, melyet Horváth is méltatott a magyar katolikus értelmiségi élet központi fórumán, a nagymúltú Vigilia havilapban: véleménye szerint „nevek nélkül ugyan, de a pápai fejtegetés szövegében könnyen felismerhetjük az újkori gondolkodás Descartes utáni fordulatát, majd Kant kritikai és antropológiai felfogását” [1999/8]). A kapcsolatteremtés igényéről pedig a könyv szakmai lektora, Kránitz Mihály neve tanúskodik, aki a fundamentálteológia professzora volt az akkor már újra egyetemi kar rangjára emelt intézményben.

Egy még ennél is tágabb szintézis megrajzolására vállalkozott Vallásfilozófia és vallástörténet című tankönyve (Budapest: L’Harmattan, ²2008), melyet hasonló vallásismereti munkák előztek meg. Ezek közül a korabeli hatástörténete révén mindenképpen említendő a több szempontból Horváthhoz hasonló intellektuális pályát befutott Gecse Gusztávval (1932–2003) közösen írt A marxista valláskritika és egyházpolitika c. tankönyv (1981). Horváth nemcsak szemtanúja, hanem krónikása is volt az intézmény történetének: az MTA Filozófiai (Kutató)intézet történetéről írott áttekintése (Budapest: MTA, 2000) a magyar filozófiai intézményrendszer egészének historiográfiáját tekintve is úttörőnek mondható, habár gazdag intézettörténeti anekdotakincsét Horváth inkább alkalmi beszélgetésekre tartogatta.

Horváth útja azonban tovább is vezetett, mint egykori intézetigazgatójáé, s ennek személyes perspektívájába enged betekintést a fent említett kettős életrajzi interjú. Míg a feleség egy váratlan hittapasztalatról vallott e hasábokon („egy reggel, minden előzmény nélkül, félálomban ért egy misztikus élmény [...]. Egy hét múlva már Pali is jött velem a templomba”; i. m.), addig férje e kettős megtérési folyamat intellektuális oldalába engedett bepillantást: „nekem volt vallásos múltam, fiatalon hitelhagyó voltam, az a típus, aki egyszer csak kikopik a templomból, az egyházból”. Története azonban nem az általa elemzett szekularizációs folyamat egyszerű példájaként folytatódott: „Miközben kutatóként a hitigazságokkal foglalkoztam, vagyis az érintettség megmaradt, csak a hit bátorsága veszett el, fölvettem helyette a nagyképű, tudósi távolságtartó hozzáállást a vallással kapcsolatban. Közben mégis valahol mélyen volt bennem egy paradoxon [...] Kati fordulata azt jelentette, hogy a visszatalálásban van partnerem”.

Horváth 1994 és 1998 között teológiát tanult a Hittudományi Kar levelező tagozatán, és elkötelezetten, „az óbudai szalézi közösség elismert tudós tagjaként” (feleségével együtt) kereste az intellektuális hatásgyakorlás talán addig ki nem taposott útjait. Az egyetemi-akadémiai szférán kívüli működés talán pályájának egészétől sem volt idegen: „Tényleg a legkülönböző helyeken tanítottam, egyetemen, TIT-előadásokon, hakniztam mindenfelé, még a Rendőrtiszti Főiskolán is, etikát és logikát” – vallotta (jelen nekrológ szerzőjének is vannak személyes emlékei egy szakállas gondolkodóról, aki egy az egyetemi rendszeren kívüli kurzus keretein belül szenvedélyesen magyaráz a filozófia problémáiról, mindössze egy kicsi cédulát tartva kezében); melyekhez a hatásgyakorlásnak a mai diffúz katolikus közeg különböző fórumain, pl. a Képmás Magazin mondhatni háziszerzőjeként (e titulusban szintén feleségével közösen osztozva), a Mária Rádió műsorvezetőjeként, a Magyar Katolikus Rádió állandó rovatszerzőjeként és számos más helyen talált lehetőségei társultak. Aligha túlzás azt állítani, hogy Horváth ezek révén nemcsak nagyszámú hallgató- és olvasóközönségre találhatott (egyfajta »második nyilvánosságra«), hanem a jövő filozófia- és teológiatörténészei bizonyára legalább annyira fogják méltányolni a hatásgyakorlás ezen alternatív formáit, mint a hivatalos akadémiai kereteket.

„A Mária Rádióban elmondom a keresztény gondolkodás történetét, most tartok a barokk közepén, ha megérem, 10 év múlva elérek a 21. századig” – nyilatkozta a 2020-ban adott kettős interjúban. Ennek mintegy előzeteseként jelent meg 2023-ban a Középkori keresztény gondolkodók lexikona (Budapest: Szent István Társulat), amely nemcsak Horváthnak a Mária Rádióban 2015 és 2018 között tartott Középkori gondolkodók című előadássorozatára nyúlik vissza, hanem távoli előzményként Horváth munkahelyének egy másik nagyszabású, később elfeledett, saját korában úttörő vállalkozására, a Nyíri Kristóf által kezdeményezett Magyar Virtuális Enciklopédia internetes lexikon keretében készült, azonban asztalfiókban maradt középkori címszavak sorozatra is. Az ambiciózus feladatra vállalkozó Középkori keresztény gondolkodók lexikona nemcsak pozitív visszhangot váltott ki célközönsége soraiban („jó bevezetést nyújt”, „kiegyensúlyozott ismertetést kapunk”, több szempontból „jó döntés volt az, hogy a kötet egyetlen szerző munkája legyen” – írta a Vigilia hasábjain Hamvas Endre Ádám [2024/1]), hanem Horváth még egyes katolikus közösségeket végiglátogatva is igyekezett művének népszerűsítésével eljuttatni potenciális hallgatóihoz munkásságának üzenetét. 2026. január 16-án érte a váratlan halál. A »keresztény gondolkodás 21. századig elérő történetének« feldolgozását hite szerint immár teljesebb formában folytathatja.

Varga Péter András (ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja, Filozófiai Kutatóintézet)

A gyászjelentést itt tekinthetik meg.