Absztrakt:

Arisztotelész szerint a barátság mint együttélés (szüdzén), a barátok együttélése (rendszeres közös időtöltése) mindig valamilyen konkrét formában, életformában, bioszban valósul meg. Ami az egyén számára az élete lényegét és értelmét adja, annak akarja szentelni az idejét a barátai társaságában is (1171b29−1172a8). Az, hogy az egyén számára miben áll az élet mint egész értelme, annak függvénye lesz, hogy milyen aktivitások konstituálják számára az életet mint egzisztenciát. A barátság esetében ezek az egyénenként különböző, ám közös tevékenységek magának az életnek mint komplex aktivitásnak a közös aktualizálását jelentik. Ezekben a tevékenységekben minden pillanatban jelen vagyunk,amennyiben teljes összpontosítást és belemerülést igényelnek és tesznek lehetővé. Ilyen módon pedig az élet jó voltának – különben könnyen rejtve maradó – érzékeléséhez vagy megtapasztalásához segítenek hozzá. A másik emberrel közösen – mégpedig kifejezetten vele együttműködve – végzett cselekvés leginkább a gondolatok megosztásában, a beszélgetésben valósulhat meg (1170b8‒14). A beszéd nem pusztán kísérője az együttműködésnek, hanem a közös cselekvésnek a legfontosabb közegét jelenti. Ez a beszélgetés nem két párhuzamos monológot jelent, hanem ténylegesen dialogikus viszonyként valóságos, életszerű egymásra hatást, az egyéni nézőpontok összekapcsolódását és adott esetben módosulását. A különbségeknek a beszélgetésben lehetségessé váló megtapasztalása önmaguk és a másik mélyebb megértéséhez segíti hozzá a barátokat, s ennek elsődleges jelentősége van a barátok mint cselekvők etikailag releváns (ön)megértésében is.

Absztrakt:

Is there something special about the survival of the self, or is it the same as the survival of any object? It has been argued that self survival does not requires identity through time, but is the same true of any object? And is it true that survival does not require identity? Does it depend on precisely which entity the self is identified with? Does the same self survive over a given lifetime? This talk with discuss these and related questions.

Absztrakt:

Az újplatonikus gondolkodás metafizikai és antropológiai alaptézisei sajátos feszültséget teremtenek a szelf metafizikája és fenomenológiája között (utóbbit öntudatunk E/1. személyű perspektívából hozzáférhető tartalmaira értve). Plótinosz és az őt követő platonikus filozófusok a szelfet, különböző metafizikai és morálpszichológiai megfontolásokból, kizárólag a racionális lélekkel és az értelemmel azonosítják, miközben a testet és a nem racionális képességeket önmagunk határain kívülre helyezik. Utóbbiak alanya Plótinosznál az összetett élőlény, vagyis a test és a nem racionális lelki képességek kompozituma, amely a „miénk” (a racionális léleké), azonban nem azonos velünk, nem képezi szelfünk részét. E/1. személyű tapasztalatunkban azonban nem racionális állapotaink, pl. a fájdalom, gyönyör, félelem és vágy éppúgy sajátjainkként jelennek meg, mint a racionális diszkurzív gondolkodásunk epizódjai.

Plótinosz tudatában van a fenti feszültségnek (Enn. I.1.1‒7; IV.3.31), és megpróbálja feloldani a kettős-phantaszia elmélet keretein belül, amely azonban legalább annyi kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Egyes későbbi platonisták, nevezetesen Proklosz (in Parm. IV, 957.18–958.11 Cousin) és (pszeudo-) Philoponosz (in De Anima III, 464.30–467.17 Hayduck) a racionális lélek funkció közé bevezetik a figyelemirányító képességet (proszektikon), amely egységes középpontként szolgál az emberi lényhez tartozó valamennyi képesség öntudata számára.

Előadásomban először felvázolom a problémához vezető előfeltevéseket, majd bemutatom, Plótinosz miként fogalmazta meg ezeket, és milyen megoldási kísérletekkel szolgált. Ezt követően amellett érvelek, hogy a figyelemirányító képesség bevezetésével a későbbi szerzők ugyanerre a problémára próbálnak választ adni. A kétféle stratégia összehasonlítása után röviden kitérek az öntudat újplatonikus elméleteinek lehetséges kortárs jelentőségére.

Absztrakt:

Egy Hume óta elterjedt elképzelés szerint Énünk (avagy a szelf) redukálható mentális állapotaink valamely összekapcsolódó komplexumára, egy személy időbeni azonossága pedig az ilyenfajta – különböző időpontokban fennálló – mentálisállapot-komplexumok közötti pszichológiai viszonyokra redukálható. Az előadásban két olyan érvelést fogok vizsgálni, amelyek cáfolni kívánják a személy ilyenfajta redukcionista-relacionalista felfogását.

Az egyik bírálat, amely Schechtmanhoz fűződik (Schechtman 1990, 1996), arra támaszkodik, hogy a személy redukcionista felfogásának része, hogy a személyek azonosítása „személytelen” kell legyen, tehát hogy egy bizonyos személyt alkotó mentális állapotok meghatározásában nem hivatkozzunk magára arra a személyre, akinek a mentális állapotairól szó van (különben a személy definíciója cirkuláris lenne). Schechtman ellenvetése szerint azonban ez nem lehetséges, ugyanis az epizodikus emlékeket nem lehet személytelenül azonosítani. Amellett fogok érvelni, hogy Schechtman ellenvetése téves. Azt állítom, hogy egy emlékszerű mentális állapot autonoetikus mivolta (azaz, hogy az ilyen állapotok tartalmát az alany mint önmagával megtörténtet fogja fel) nem szükséges és nem is elégséges feltétele annak, hogy az illető állapot valódi emlék legyen. Nem szükséges, mert vannak olyan valódi emlékek, amelyek nem autonoetikusak, és nem elégséges, mert lehetségesek olyan nem valódi „kvázi-emlékek”, amelyek viszont autonoetikusak.

A másik bírálat Zahavi (2010, 2017) „minimális szelf” koncepciójához, illetve ahhoz a Wittgensteinhez és Shoemakerhez köthető elképzeléshez kapcsolódik, mely szerint önmagam azonosításában nem tudok tévedni, avagy másképp: a „én” névmás (szubjektumkénti) használata „immunis a téves azonosításra”. Zahavi szerint létezik egy olyan minimális szelf (ami magasabb szintű szelf fogalmaink alapja és előfeltétele), amely minden tudatos állapotunkban adódik, jelen van, és ezen minimális szelf azonosításában tévedhetetlenek vagyunk, szinkron és diakron is. Ha így van, akkor a redukcionista-relacionalista elmélet nyilván nem tartható, hiszen ebben az esetben minimális szelfem egy bizonyos időpontbeli azonosítása, illetve azonossági feltételei függetlenek attól, hogy milyen mentális állapotokban vagyok; továbbá, amennyiben minimális szelfem időben megmaradó, akkor önmagam időbeni azonossága független attól, hogy milyen pszichológiai relációk állnak fent a különböző időpontokbeli mentális állapotaim között. Ezzel a nézettel szemben arra hivatkozva fogok érvelni, hogy logikailag lehetségesek olyan helyzetek, amikor tévedünk önmagunk azonosításában, azazhogy nem logikai vagy fogalmi szükségszerűség, hogy minden adódó tudatélmény alanya én magam legyek, sem a jelenbeli, sem a múltbeli, emlékezésben adódó élmények alanya vonatkozásában. Emiatt nem logikailag szükségszerű egy redukálhatatlan és időben megmaradó minimális szelf létezésének a feltételezése sem, ami megalapozná az immunitási tézist.

Összefoglalva: az előadásban azt szándékozom megmutatni, hogy Schechtman és Zahavi ellenvetései nem érvénytelenítik a szelf redukcionista-relacionalista felfogását (ami persze önmagában még nem elégséges ezen koncepció igazolásához). Egyfelől, úgy tűnik, vannak olyan epizodikus emlékek, amelyek tartalmának nem része egy az emlékezővel azonos szelf tudata. Másfelől, még ha el is fogadnánk Schechtman és Zahavi koncepciójának közös feltevését, tudniillik, hogy a jelenlegi élményekre irányuló tudatos állapotoknak és a múltbeli élményekre irányuló epizodikus emlékeknek része egy szelf tudata is, az immunitási tézis tévessége miatt ez még nem biztosítja a szelf azonosságát.

Absztrakt:

Az első latinul író római keresztény szerző Novatianus volt, aki a 3. század derekán alkotott. Minthogy a Decius-féle keresztényüldözés nyomán kialakult zavaros egyházi helyzetben Novatianus ellenpápa lett és egyházfegyelmi kérdésekben képviselt mind szigorúbb álláspontja miatt szakadást idézett elő, csupán néhány munkája maradhatott fenn Cyprianus és Tertullianus neve alatt. Ezek között messze a legjelentősebb a De Trinitate címen ismert értekezés, amely a 3. századi teológiai munkák közül kiemelkedik terminológiai következetességével és az érvrendszer logikai koherenciájával, azonban mindmáig nem részesült az őt megillető figyelemben sem a teológusok, sem a filozófusok részéről. A De Trinitate-ban jelenik meg először világosan artikulált tanításként a Fiú örök születésének tétele, a Szentháromság személyeinek kölcsönös egymásban léte (communicatio idiomatum), a Fil 2,6-11 kitüntetett szerepe a krisztológiai magyarázatban és Mt 5,8 vers beépítése a trinitológiai érvrendszerbe. Az előadásban bemutatom Novatianus teológiáját különös tekintettel istenképmás-fogalmára és teológiai antropológiájára.

Absztrakt:

Bizonyos dolgok pótolhatatlan értékkel rendelkeznek: ide tartoznak például egyes műalkotások, személyes emléktárgyak, és végül, de egyáltalán nem utolsósorban, a személyek. A virtuális tárgyak ezzel szemben nem pótolhatatlanok. Ebben az előadásban azt vizsgálom, hogy milyen értelemben pótolhatatlan egyes dolgok értéke, és hogy ez milyen következményekkel jár a személy és a személyes azonosság fogalmára nézve.

Absztrakt:

Előadásomban amellett érvelek, hogy mindenki episztemikusan jogosult arra, hogy feltételezze, rendelkezik egy olyan énnel, ami a normativitás előfeltétele. Ez az én egy olyan én, amely a szükséges megbízhatósággal képes megismerni a valóságot, ezért hiteit kialakíthatja az alapján, amilyennek számára tűnik a világ, miközben képes a valóságra hatni ismeretei alapján. Megpróbálom megmutatni, hogy miért csak egy ilyen én feltételezésére való episztemikus jogosultság lehet a helyes válasz a radikális szkepticizmus problémájára.

Absztrakt:

A keresztény teológia egyik központi, de problematikus kérdése, hogy mi történik a személlyel a halál és az utolsó ítélet valamint a test feltámadása között. Mit jelent a személy a közbeeső intervallumban? Mondható-e, hogy a lélek a személy hordozója, aki 'elválik' a testtől és önálló formában továbbra is fennáll? Beszélhetünk-e egyáltalán a lélek halál utáni sorsáról, azaz a lélek önállóságáról? A feltámadásba vetett hit vajon implikálja-e a lélek halhatatlanságát? Hogyan gondolandó el a közöttes időban a személyes azonosság? Az antropológia és az eszkatológia összekapcsolódik a lélek sorsának problémájában, és a többségi vélekedés mellett (bár a Kelet nem, viszont a Nyugat az V. lateráni zsinaton dogmatizálja a lélek halhatatlanságát), nagyon érdekes kisebbségi vélemények is felmerülnek, melyek jelen vannak már a korai kereszténységben is. Az előadásomban vázolni fogok néhány alapvető álláspontot főleg a középkori latin és bizánci hagyományok alapján.

Absztrakt:

A szemináriumon arról a folyamatról szeretnék gondolkodni, ahogy a tudatosuló szelf kihúzódik a testi/affektív önérzékelés közvetlenségéből, majd újra és újra visszatér annak forrásaihoz mint egy exkarnációs inkarnációs mozgást végezve. Amellett fogok érvelni, hogy a szelf szerveződés folyamatában nem egy előzetesen adott elme testesül meg, nem egy embodiment, avagy hagyományosabb fogalommal élve „inkarnációs” mozgás zajlik, sokkal inkább egy fordított iránnyal találkozhatunk. A tudatosodó önérzékelés az eleven, affektív és reszponzív testi élmény telítettségéből való visszavonulásban, annak távolításában, reflektálásában ölt alakot, s e folyamat inkább „exbodiment” -ként, „exkarnáció” -ként írható le. Szeretném megmutatni, hogy mind az  xbodiment/exkarnáció, mind az embodiment/inkarnáció folyamata a tapasztalat szerveződésének sajátos, kétirányú
mozgásaként értelmezhető, és a filozófiai figyelemnek  rdemes e kettős redukciós dinamikára, exkarnáció és inkarnáció ritmusaira reflektálnia. Az előadásban támaszkodni fogok a fenomenológia testi és reszponzív fordulatát értelmező alapszövegekre (Husserl, Merleau-Ponty, Lévinas, Waldenfels), a pszichoanalitikus gondolkodás interszubjektív és testi fordulatának néhány kiemelt alakjára (Bálint, D.N.
Stern), valamint azokra a meghatározó tapasztalatokra,  melyeket pszichodinamikus mozgás- és táncterapeutaként szereztem.

Absztrakt:

TBA.