A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézete tisztelettel meghívja

Hévizi Ottó
Fémjelek és mintázatok (Két vitakérdés az aranyszabályról)
című előadására.

Helyszín: Budapest, 1014 Országház utca 30. (Pepita terem)
Időpont: 2015. október 20. 16:00

Az előadás két, többnyire latens vitakérdés felől közelíti meg az aranyszabály-hagyományt. Az egyik kérdés az, hogy a szemléletes viszonosságon alapuló ítélkezés (vulgo aranyszabály) eljárására nézve a szabály unicitása vagy pluralitása mellett szólnak-e nyomósabb érvek. A második probléma, mely szintén nyitott kérdés és belátó mérlegelést kíván, úgy szól, hogy az aranyszabály és a kategorikus imperatívusz régi keletű és széles körben elfogadott egymásra olvasása, mi több, azonosítása mennyiben állja meg a helyét.

A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézete tisztelettel meghívja

Schwendtner Tibor
Léttörténet és eszkatológia - Heidegger történelemfilozófiája a Fekete füzetekben
című előadására.

Helyszín: Budapest, 1014 Országház utca 30. (Pepita terem)
Időpont: 2015. szeptember 29. 16:00

Az előadás a késői Heidegger filozófiáját, az úgynevezett léttörténeti gondolkodást (seinsgeschichtliches Denken) vizsgálja, arra tekintettel, hogy az elmúlt években megjelent gondolati naplói (Schwarze Hefte) fényében mennyiben kell újraértelmeznünk a léttörténeti gondolkodás helyét és jelentőségét Heideggernél. A naplókban ugyanis több olyan motívum megjelenik, melyek eddig egyáltalán nem, vagy alig voltak ismertek – elsősorban a léttörténet etnicista értelmezésére és a kereszténységgel, illetve azon belül különösen a katolicizmussal való helyenként éles vitára gondolhatunk. Eddig is világos volt, hogy a késői Heidegger Nyugat első alapítását a korai görög filozófusoknak tulajdonítja és szerinte a hosszú hanyatlás (létfelejtés) után Nyugat új alapításra szorul, melyet a filozófus másik kezdetnek nevez. A naplókban Heidegger az 1938-48 közötti időszakban a jelenkor történelmét egyre inkább valamiféle végidőként, a kiteljesedett létfelejtés, a machináció, a totális hatalomgyakorlás időszakaként ábrázolja, amelyben népek és különböző szellemi hatalmak küzdenek egymással. Heidegger történelemfilozófiai konstrukciója szempontjából külön figyelmet érdemel a kereszténységgel való szellemi küzdelme, illetve ezzel kapcsolatban az utolsó Isten rejtélyes fogalma. Az előadás e sokrétű és ingoványos tematika körvonalait szeretné felvázolni.

A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézete tisztelettel meghívja

Gángó Gábor
G. W. Leibniz lengyel királyválasztó röpirata a kampány és a diplomácia kontextusában
című előadására.

Helyszín: Budapest, 1014 Országház utca 30. (Pepita terem - megközelítés kivételesen a Szociológiai Intézeten keresztül!)
Időpont: 2015. szeptember 15. 16:00

Az előadás célja, hogy rekonstruálja Leibniz Specimen demonstrationum politicarum pro eligendo rege Polonorum (1669) című művének keletkezési körülményeit.

Johann Christian von Boineburg báró kinevezése Philipp Wilhelm von Neuburg pfalzi gróf követévé 1668 kora nyarán a devolúciós háború egy rövid ideig tartó együttállásának köszönhető, amikor Johann Philipp von Schönborn mainzi választó nem politizált sem Neuburg, sem pedig Brandenburg ellen. Friedrich Wilhelm brandenburgi választófejedelem mindenekelőtt Pomeránia és Litvánia nemesi köreiben akarta Boineburgot bevetni. E térségek képezték Neuburg kettős hátországát a kampány során, amely tényre Leibniz a „Georgius Ulicovius Lithuanus“ (azaz: Jerzy Ulikowski Litvániából) álnévvel is utalt.

Miután János Kázmér lemondása és ez által Boineburg küldetése is néhány hónapot késett, a báró az időt arra használta fel, hogy röpiratokkal előmozdítsa a pfalzi gróf ügyét. Ezek közé tartozott a Trutina variorum Regnipoloniae candidatorum, amelyre a lengyel alkancellár, chełmnói püspök, Andrzej Olszowski – Schönborn és Boineburg régi ismerőse az 1658-as császárválasztás idejéből – csattanós választ adott. Olszowski Censura candidatorum sceptri Polonici című műve, amely olvasóit a veszély eltúlzásával nyugtalanította, amelyet Neuburg megválasztása jelentene Lengyelország szuverenitására nézve, tökéletesen elérte célját a Mainzban operáló választási stáb félrevezetésével.

Az immár gyors egymásutánban sorjázó számos röpirat közül a Specimen Polonorum volt az, amely az Olszowski felvetette kérdéseket a legkövetkezetesebben végiggondolta. Lengyel nemesi fülek számára kevésbé kellemesen csengő választási ígéret nehezen képzelhető el Leibniz értekezésénél. Azt javasolta, hogy a Rzeczpospolita német gyámság alatt lábaljon ki kül- és belpolitikai válságából.

A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézete tisztelettel meghívja

Paksy Máté
Leibniz, a jogász
című előadására.

Helyszín: Budapest, 1014 Országház utca 30. (Pepita terem - megközelítés kivételesen a Szociológiai Intézeten keresztül!)
Időpont: 2015. július 14. 16:00

A jogtudósok sokáig negligálták a leibnizi örökséget, és ennek csak az egyik oka volt Platón és Kant messzire vetülő idealista árnyéka. Nem kevésbé fontos az a gyakorlati probléma, hogy Leibniznél sokkal jobban olvashatók az olyan egy, vagy áttekinthető számú opus magnummal rendelkező, felvilágosodáskori-racionalista szerzők is, mint Spinoza, Locke vagy Hobbes. Nincs mit csodálkozni azon, hogy néhány évtizede Villey még mindig azon búslakodott, hogy „Leibniz-mint-jogfilozófus” ismeretlen. A hozzá és iskolájához közel álló Gardies, akinek - Kalinowski mellett - talán a legtöbbet köszönhet a kortárs frankofón Leibniz-kutatás, viszont már a nagy német metafizikus jogászi pályakezdését hangsúlyozhatta. Olyannyira, hogy ma, miattuk, együtt és külön-külön írt tanulmányaik megjelenése óta a jogi logikában már közhely, hogy Leibniz volt a deontikus logika „atyja”. Kevesen hangsúlyozzák velük együtt, hogy Leibniz éppannyira hitt az erkölcsi normák igazságértékében, mint amennyire Dworkin teszi. A szeminárium keretében azokat a kutatások igyekszik az előadó áttekinteni, amelyek egy új, összetettebb és ezáltal színesebb Leibniz portré megfestéshez vezethetnek el.

A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézete tisztelettel meghívja

Mester Béla
Autentikus hagyomány, tengelyidő, hagyományáram
című előadására.

Helyszín: Budapest, 1014 Országház utca 30. (Pepita terem)
Időpont: 2015. június 30. 16:00

Hamvas Béla válságfilozófiájának alapvető eleme az autentikus hagyomány, avagy a hagyomány autentikus rekonstrukciójára tett, részletesen kidolgozott, ám természeténél fogva le nem zárható kísérlet, amely életművének nagyobb részét tölti ki. Hamvas hagyományfelfogása szervesen illeszkedik tágabb értelemben vett kora gondolkodásának néhány fontos vonulatába. A tradicionalista irányzatokkal való nyilvánvaló kapcsolata mellett ismert a párhuzam a heideggeri létfeledés gondolatával, maga az autentikus hagyomány rekonstrukciójának a programja interpretálható a létfeledés előtti emberi ősgondolkodás rekonstrukciós kísérleteként. Feltűnőbb, és az eddigi irodalomban kevésbé elemzett párhuzam, hogy Jaspers tengelyidő-fogalma jellemzően ugyanazokat a kulturális jelenségeket érinti, ugyanazokból indul ki, mint amelyekben Hamvas az emberiség első, eredendő válságát véli megragadni, és amelynek szövegemlékeiből az e válságot megelőző őstudást kívánja visszaállítani.
Előadásomban arra teszek kísérletet, hogy Jan Assmann-nak a kulturális emlékezet szerkezetére vonatkozó, nagyhatású elmélete alapján megvizsgáljam, hogy mi lehet az a tengelyidő oly különböző szövegeit összekötő sajátosság, ami alkalmassá teszi azokat a Hamvas és Jaspers elméleteiben betöltött szerepre. Amellett érvelek, hogy e szövegek saját kultúrájuk egy-egy – Assmann kifejezésével – hagyományáramának végén, egy addig ismeretlen kanonizációs, és ezzel együtt járó homogenizációs igényre adott válaszként értelmezhetők, amely sajátosságuk figyelembe vétele nélkül nem lehet megközelíteni a tartalmukat sem. Az elemzés során figyelembe veszem a filozófiai szakfordítás és a filozófiatörténet-írás néhány olyan újabb módszertani eredményét, amelyek a Hamvasnak az őshagyományt megőrző szent szövegek kanonizációjára irányuló tevékenységében is fontos szövegeket érintenek; és amelyek az ókori kínai filozófia első, magyar műhelyben készült monografikus feldolgozása, illetve a Lun jü (Konfuciusz Beszélgetései és mondásai) legújabb magyar fordítása kapcsán merültek föl. Előadásomban hasznosítani igyekszem két, Hamvas életművének értelmezésére irányuló együttműködésben való részvételem tapasztalatait, melyek közül az egyik hazai, a másik nemzetközi.

A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézete tisztelettel meghívja

Zuh Deodáth
Ismeretelmélet a művészettörténet hátterében. Gombrich és Panofsky episztemológiájának különbsége
című előadására.

Helyszín: Budapest, 1014 Országház utca 30. (Pepita terem)
Időpont: 2015. június 9. 16:00

Ernst Gombrich Erwin Panofsky egyik leghevesebb kritikusa volt, miközben céljai kollégájával nagyban megegyeztek. Mindkét tudós törekedett a művészettörténet interdiszciplinaritására, a műalkotások keletkezésének mély, de mégsem totalizáló szociológiai szemléleltére, valamint arra, hogy a történet és elmélet egymást kiegészítő szerepét hangsúlyozzák. Különbségeik tehát másban ragadhatóak meg, éspedig az emberi megismerésről és tudásról alkotott filozófiai nézeteik eltérésében. Gombrich tudományelméleti és tudományfilozófiai műveltségének erősen popperiánus nézeteire támaszkodott, miközben Panofsky a kanti ismeretelmélet pozitív örökségét tekintette kiindulópontjának: különösen azt, amit itt kiegyensúlyozott, rétegzett ismeretelméletnek nevezek. Gombrich átvette Popper metodológiai individualizmusát, próbálkozás és tévedés (próba-szerencse, trial-and-error) módszerét, amelyek arra sarkallták, hogy kételkedjen a művészeti stílusok egyetemességében és egységében. Ezen túl pedig a dialektikus “világszellem” fenyegetését látta minden olyan vizsgálatban, amely a művészet tapasztalatára, a műalkotások befogadására korlátozta magát és konkrétan nem járt utána az egyes alkotások (Gombrichnál főleg: képek) létrehozásának, illetve az ebben részt vállaló konkrét jártasságoknak (skill) . Ebben az előadásban Gombrichot kvázi-tudományfilozófusként, Panofskyt pedig a klasszikus kanti ismertelméleti hagyomány képviselőjeként mutatom be. Nézetem szerint Gombrich sokszor túlzottan egyszerűsítő és reduktív “anti-hegelianizmusát” (amely semmi többet nem jelent, mint anti-totalitarizmust) pedig úgy tudjuk a legprecízebben megragadni, ha feltárjuk Gombrich érdeklődését a művészetnek a megismerében betöltött szerepével kapcsolatban.